Charlie élete merő rutin és unalom, ráadásul egy fokkal sűrűbb annál, mint amit egy hozzá hasonló echte kispolgár nagy örömmel visel. Lánya súlyos cukorbeteg, ami miatt neki a tanárkodás helyett a reklámiparban kell aprópénzre váltania tehetségét, ráadásul a házassága pontosan abban a fázisban van, amikor bárki gondolkodás nélkül dobbantana, ha nem lenne a gyerek, meg a két jelzálog a házon. Ebben a helyzetben igazán érthető, ha a kapuzárási pánik jó tíz évvel korábban érkezik a vártnál, és hősünk minden gondolkodás nélkül ugrik bele egy könnyed viszonyba az elbűvölő Jennifer Anistonnal (aki egyébként olyan dermesztően rosszul játszik mindent, ami nem Rachel a Jóbarátokból, hogy az ember álla leesik a csodálkozástól). Az elképzelt mennyország helyett aztán valóságos pokol kerekedik a tervezett félrelépésből: a koszlott motelszobában levezényelt spontán légyottot megzavarják, Charlie-t összeverik, a nőt pedig megerőszakolják. És a tánc még csak ezután kezdődik: a tettes, ahogyan azt kell, elkezdi zsarolni főhősünket, kiszedi belőle a lánya gyógykezelésére gyűjtott százezer zöldhasút, belekeveri egy csúnya gyilkossági ügybe, és bizony ott is hagyná a slamasztikában, ha a mi Charlie-nk ne menne át bámulatos jellemfejlődésen és válna bárki által megszopatható palimadárból bosszúálló akcióhőssé és Sherlock Holmesszá. A többszörösen megcsavart történet szépen, megbízhatóan hozza az összes klisét és panelt, amit az ilyen filmekből már megszokhattunk, és amelyek az ilyen filmet könnyen befogadhatóvá, emészthetővé és felejthetővé teszik. Nem kapunk többet egy korrektül összerakott, kiszámítható, Clive Owen és Vincent Cassel remek játékával megdobott thrillernél, és ez nem baj, tekintve, hogy az első fél órában még ennyi sem nézett ki belőle.